Az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem... Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem. Nem tehetek róla, csak érzem.
Úgy érzem,sohasem kértem túl sokat az élettől,csupán annyit,hogy normális körülmények között éljem a mindennapjaimat.Nem volt szükségem semmiféle felhajtásra,egyedül a színtiszta nyugalmat igényeltem.Ám ahogy kezdtem felnőni,rá kellett jönnöm,hogy ez egy olyan anyuka mellett,mint amilyen nekem van,sajnos nem lehetséges,ugyanis ő,talán még nálam is nagyobb álmot dédelgetett,amit egyáltalán nem félt megvalósítani...és ez már magában nem volt túl zökkenőmentes!Amikor kijelentette,hogy "Nem érdekel ha beleszakadok is,én akkor is szakács leszek!",bevallom,eléggé elleneztem a dolgot,hiszen bármennyire is imádott főzni,egyszerűen nem tudott jól.Másrészt pedig nem akartam,hogy a végén pofára essen,ha netalántán mégsem sikerülne.Így amikor csak lehetett,megpróbáltam lebeszélni erről a lehetetlen célról,de túlságosan makacs és hajthatatlan volt!Napról napra jobban igyekezett,és soha sem adta fel...nagy bánatomra.Végül pedig ennek is meglett az eredménye.És attól a naptól fogva,egy teljes fordulatot vett az életünk...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
